Dombrád
Dombrád |
|
További dokumentumok:
- A kitelepítéssel eltüntették a magyar társadalom egyenes derekú, a magyarságnak tartást adó polgári rétegét, hogy elorozhassák ingóságaikat, megalázzák és vezetőréteg nélkül hagyják ezt az országot.
- Másrészt a kitelepítéssel egy torz, utópisztikus eszmerendszer jelszavával, a nagygazda családok ellehetetlenítésével megfélemlítették a magyar vidéket, a magyarság gerincét adó parasztságot, azért, hogy a diktatúra fészekrakóinak, bosszúálló vazallusainak eszközévé váljon ez az ország.
- Mivel a városi középrétegek és a falusi vezető emberek voltak századokon át a keresztény gondolkodás fáklyavivői, velük együtt lefejezték az egyházakat, s helyébe egy szörnyű, vad, a múltat és mindent eltörölni akaró eszmerendszert állítottak, amitől máig nem lehet az agyakat megtisztítani.
A kitelepítettek között volt a gyerekkori tanítónőm, a fájó fogamat kihúzó fogorvosom, a MÁV egykor nagyra becsült villamosítási szakemberének, Kandó Kálmánnak a testvére és családja, a Kassa-Oderberg Vasút több vezetője, a németellenessége miatt a Magyar Rádió éléről leváltott és később a németek által Mauthausen-be deportált Vitéz Somogyvári Gyula családja, a németellenessége miatt lefokozott Matherny Ödön jutasi laktanyaparancsnok és családja, a Honvéd kórház igazgatójának a családja, a hírhedt frankhamisítási per koronatanújának családja, a budafoki pezsgőgyáros Francois család, a Mautner vetőmag-kereskedés és a budaörsi malom tulajdonosai, az ügyvédi kamara elnöke és mások, akiket a hatalom ördögi terve szerint a dombrádi nagygazda családoknak kellett befogadni. Őket szovjet példa alapján kulákoknak nevezte a hatalom. A kitelepítetteket és a befogadó kulákokat egyaránt a társadalom ellenségének kiáltották ki, akiktől úgymond a levegőt is el kell venni. Éjjel a záhonyi vasútállomásról, a kemecsei állami gazdaságból, a kisvárdai üzemekből autóval hozott és leitatott kommunista csoportok az ávósok irányításával rájuk verték az ajtót, a feleségeik és lányaik életét ajánlatokkal, összeesküvés gyanújával és létszámellenőrzésekkel keserítették. Ráadásként a kitelepítettekkel békekölcsönt jegyeztettek, hogy ’hazánk ne rés, hanem erős bástya lehessen’ az imperialista összeesküvés ellen küzdő szocialista táborban.
A kitelepítettek csak az 1953 júniusában elhangzott Nagy Imre beszéd után hagyhatták el Dombrádot. Régi otthonaikba azonban soha sem térhettek vissza, sőt Budapestre sem, csak a vonzáskörzeti településekre. A több nyelvet beszélő, diplomás kitelepítettek fizikai munkásként kereshették a kenyerüket, ellenséges elemeknek bélyegzett gyermekeiket sokáig nem vették fel az egyetemekre.
Helytörténeti kutatóként egykori munkahelyemen, a MÁV Vezérigazgatóságon eltitkolva, 21 éven át dolgoztam fel a dombrádi kitelepítések keserves kálváriáját, amivel a kitelepítettek, az őket befogadó nagygazda családok, egykori tanítónőm és a kitelepített vasutas elődök emléke előtt akartam tisztelegni. A kitelepítésekről szóló dolgozatom 2002-ben, saját finanszírozással a Dombrádi olvasókönyv sorozat ötödik kötetében jelent meg. Hálás vagyok Istennek és Dombrád hozzám hasonló, keresztyén polgármesterének: Kozmáné Kasza Veronikának, hogy 2011. szeptember 10-én egy gránit obeliszket emelhettünk a kitelepítettek és a velük együtt megalázott dombrádi gazdák emlékére. Hálás vagyok azért is, mert nem csak a POFOSZ vezetői és egykori vasutas kollégáim jöttek el az ünnepségre, de a gyermekként kitelepített Kandó Judittal, Francois Cézárral, Vratarics Nórával, a Bárcziházy Bárczy testvérekkel és a kitelepített családokat befogó gazdák leszármazottaival közösen hajthattunk fejet a megalázottak emléke előtt.
Orosz Károly
ny. vasútgépész üzemmérnök, újságíró, helytörténeti kutató