Dombrád

Dombrád

Orosz Károly Vecsésen élő ny. mérnök, újságíró, helytörténeti kutató. Dombrádról került Vecsésre. Dombrád, a Hortobágy után, a második legnagyobb kitelepítési hely volt Magyarországon, amelyről ő először csak 1981-ben hallott. Mintegy négyszáz budapesti polgárt telepítettek ki oda1951-ben.  Budafokról több család került így Dombrádra (Ferwagner, François, Istvánffy, Lederer, stb.)  Ő akkor csupán 3 éves volt. Húszévnyi kemény kutató munka után sikerült feltárnia, és 2000-ben egy kötetben, a saját költségén kiadnia a Dombrádra telepítettek kálváriáját. Sajnos pontos listát nem sikerült összeállítani, mert az emberek már nem emlékeztek mindenkire, vagy pontatlanul emlékeztek a nevekre;  a levéltárakból, dokumentumokból pedig eltüntették a nyomok többségét.
 
Dombrádon azonban még emlékeznek rájuk, sőt fejet is hajtottak a megalázottak: a kitelepítettek és az őket befogadó kulák-családok emléke előtt. A Város egy obeliszket állíttatott az emlékükre 2011.szeptember 10-én.

Obeliszk a fővárosból kitelepített és az őket befogadó
dombrádi családok emlékére

______________________________________________________________________





Németh Árpádné a...

Kozmáné Kasza Ve...

Orosz Károly a d...

Jakóné Pápay Vra...

Kozmáné Kasza ve...

Kerekes László D...

Németh Árpádné-D...

- Karcsi, te kul...

A kitelepített N...

Dr. Vidra Béla I...

Dr. Vratarics Gy...

Dr. Vratarics Gy...

Kandó Judit és F...

A kitelepített V...

Szekrényessy Lás...

Szőke Gyula cipé...

Kitelepített csa...

Büntetőparancs S...

Büntetőparancs, ...

Rendőrségi határ...

A Francois csalá...

A Francois csalá...

Dr. Zlinszky Gyö...

Dr. Vidra Béla k...

Dr. Vidra Béla k...



______________________________________________________________________
 
További dokumentumok:
  • Merre van az a Dombrád?
  • Nyílt levél a dombrádiakhoz
  • Vitéz Somogyváry Gyula
______________________________________________________________________

Hat és fél évtized oktatáspolitikájának és történelemhamisításának a sajnálatos következménye, hogy a ma élők keveset, vagy egyáltalán nem hallottak az 1950-1953 közötti kitelepítésekről. Elhazudták előlünk, pedig a tények makacs dolgok, követnek bennünket, mint az árnyék. A kommunista diktatúra vezetőinek három célja volt a kitelepítéssel:
  1. A kitelepítéssel eltüntették a magyar társadalom egyenes derekú, a magyarságnak tartást adó polgári rétegét, hogy elorozhassák ingóságaikat, megalázzák és vezetőréteg nélkül hagyják ezt az országot.

  2. Másrészt a kitelepítéssel egy torz, utópisztikus eszmerendszer jelszavával, a nagygazda családok ellehetetlenítésével megfélemlítették a magyar vidéket, a magyarság gerincét adó parasztságot, azért, hogy a diktatúra fészekrakóinak, bosszúálló vazallusainak eszközévé váljon ez az ország.

  3. Mivel a városi középrétegek és a falusi vezető emberek voltak századokon át a keresztény gondolkodás fáklyavivői, velük együtt lefejezték az egyházakat, s helyébe egy szörnyű, vad, a múltat és mindent eltörölni akaró eszmerendszert állítottak, amitől máig nem lehet az agyakat megtisztítani.
Tény, hogy 1951. június végén Dombrádra, a Hortobágy utáni második legnagyobb magyar kitelepítési célállomásra két vonatszerelvénnyel 400 budapesti polgárt telepítettek ki: orvosokat, ügyvédeket, iparosokat, csendőr- rendőr- és honvédtiszteket, magas rangú állami hivatalnokokat, apácákat, Auschwitz poklából megmenekült zsidókat, atomtudósokat, földbirtokosokat, gyárosokat, részvényeseket, vasutasokat, és másokat. Az volt a kreált bűnük, hogy úgymond kiszolgálták a Horthy-rendszert. Egyik napról a másikra a pártoskodók rájuk sütötték a bélyeget: reakciósok, a burzsoázia és a klerikális reakció szekértolói. Nem kímélték az új hatalom kommunista őrnagyát sem, mert elvette az Üllői-úti zöldséges leányát, s ezzel úgymond a ’szocialista társadalom ellenségévé’ vált. Olykor az volt a kitelepítés oka, hogy az új hatalom káderei kinézték maguknak a kitelepített polgárok lakásait. A kitelepítetteket ugyanis mindenüktől megfosztották: otthonuktól, vagyonuktól, nyugdíjuktól, állampolgári jogaiktól, szabadságuktól. Dokumentumok igazolják, hogy a szüléshez közeledő nő, az ágyhoz kötött agg beteg, de a csecsemő sem kaphatott felmentést a kitelepítés alól.

 

A kitelepítettek között volt a gyerekkori tanítónőm, a fájó fogamat kihúzó fogorvosom, a MÁV egykor nagyra becsült villamosítási szakemberének, Kandó Kálmánnak a testvére és családja, a Kassa-Oderberg Vasút több vezetője, a németellenessége miatt a Magyar Rádió éléről leváltott és később a németek által Mauthausen-be deportált Vitéz Somogyvári Gyula családja, a németellenessége miatt lefokozott Matherny Ödön jutasi laktanyaparancsnok és családja, a Honvéd kórház igazgatójának a családja, a hírhedt frankhamisítási per koronatanújának családja, a budafoki pezsgőgyáros Francois család, a Mautner vetőmag-kereskedés és a budaörsi malom tulajdonosai, az ügyvédi kamara elnöke és mások, akiket a hatalom ördögi terve szerint a dombrádi nagygazda családoknak kellett befogadni. Őket szovjet példa alapján kulákoknak nevezte a hatalom. A kitelepítetteket és a befogadó kulákokat egyaránt a társadalom ellenségének kiáltották ki, akiktől úgymond a levegőt is el kell venni. Éjjel a záhonyi vasútállomásról, a kemecsei állami gazdaságból, a kisvárdai üzemekből autóval hozott és leitatott kommunista csoportok az ávósok irányításával rájuk verték az ajtót, a feleségeik és lányaik életét ajánlatokkal, összeesküvés gyanújával és létszámellenőrzésekkel keserítették. Ráadásként a kitelepítettekkel békekölcsönt jegyeztettek, hogy ’hazánk ne rés, hanem erős bástya lehessen’ az imperialista összeesküvés ellen küzdő szocialista táborban.
 

A kitelepítettek csak az 1953 júniusában elhangzott Nagy Imre beszéd után hagyhatták el Dombrádot. Régi otthonaikba azonban soha sem térhettek vissza, sőt Budapestre sem, csak a vonzáskörzeti településekre. A több nyelvet beszélő, diplomás kitelepítettek fizikai munkásként kereshették a kenyerüket, ellenséges elemeknek bélyegzett gyermekeiket sokáig nem vették fel az egyetemekre.

Helytörténeti kutatóként egykori munkahelyemen, a MÁV Vezérigazgatóságon eltitkolva, 21 éven át dolgoztam fel a dombrádi kitelepítések keserves kálváriáját, amivel a kitelepítettek, az őket befogadó nagygazda családok, egykori tanítónőm és a kitelepített vasutas elődök emléke előtt akartam tisztelegni. A kitelepítésekről szóló dolgozatom 2002-ben, saját finanszírozással a Dombrádi olvasókönyv sorozat ötödik kötetében jelent meg. Hálás vagyok Istennek és Dombrád hozzám hasonló, keresztyén polgármesterének: Kozmáné Kasza Veronikának, hogy 2011. szeptember 10-én egy gránit obeliszket emelhettünk a kitelepítettek és a velük együtt megalázott dombrádi gazdák emlékére. Hálás vagyok azért is, mert nem csak a POFOSZ vezetői és egykori vasutas kollégáim jöttek el az ünnepségre, de a gyermekként kitelepített Kandó Judittal, Francois Cézárral, Vratarics Nórával, a Bárcziházy Bárczy testvérekkel és a kitelepített családokat befogó gazdák leszármazottaival közösen hajthattunk fejet a megalázottak emléke előtt.

Orosz Károly

ny. vasútgépész üzemmérnök, újságíró, helytörténeti kutató
 

Központ címe: 1051 Budapest, Nádor utca 36. IV. em.
e-mail.: pofoszpofosz@gmail.com
Adószám: 19006808-1-41
Copyright © Magyar Politikai Foglyok Szövetsége
Honlap megnyitva: 2012.02.01.
Frissítve: 2024.03.22.
Dombrád - Magyar Politikai Foglyok Szövetsége