A KITELEPÍTÉSEK TÖRTÉNETE
1951. MÁJUS 21. - JÚLIUS 18.

A II. világháború után nem zárult le a kollektív üldözés időszaka.
1946-ban kitelepítették a német kisebbséget, a svábokat, majd Csehszlovákiából több százezer magyart kényszerítettek szülőföldje elhagyására.
Az 1950-es években megkezdődtek a kitelepítések a jugoszláv határ mentén, és a vidéki nagy városokból a Hortobágyra, majd 1951 nyarán Budapestről is megkezdődtek a tömeges kitelepítések a vidékre: falvakba, tanyákra.

1951. május 21. és július 18.  között nagyszabású, jól előkészített akcióval több, mint 5000 családot, kb. 15.000 embert távolítottak el a fővárosból!
A kitelepítetteknek pár óra leforgása alatt kellett elhagyni otthonaikat, és fejenként csak legfeljebb 250 kg holmit vihettek magukkal.

A hátrahagyott ingatlanok, lakások állami tulajdonba kerültek. Az ottmaradt ingóságok részben állami tulajdonba, részben az értékes tárgyak, bútorok az elrabolt lakásokba beköltöző pártkáderek, ÁVÓS-ok tulajdonába kerültek. 

A kitelepítettek általában a „megbízhatatlan osztályellenség”-nek nyilvánított családok, a háború előtti társadalom felsőbb rétegeihez tartoztak. A családfő valamikor tisztviselő, vagy katonatiszt volt, vagy gyára, vagy üzlete volt, de tulajdonképpen elég volt az is a kitelepítéshez, ha valamely pártkáder kinézte magának a család lakását vagy házát, így meg-
valósította - egy fillér befektetés nélkül - a gyönyörű polgári otthonok iránti vágyukat.
Ezeket a Budapest területén nemkívánatos elemeket, „osztályellenségeket” távoli falvakba, tanyákra hurcolták el kényszerlakhelyekre, amelyeket általában, a szintén osztályellenségnek számító, népellenes elemeknek, a falusi gazdáknak, az úgynevezett kulákoknak, kellett biztosítaniuk - ami szerencsésebb esetben lehetett a házban lévő szoba, de lehetett földes pitvar, nyári konyha, ól vagy istálló is.

A kitelepítettek a falu területét nem hagyhatták el, ezt éjjel-nappal ellenőrizték a hatóságiak, de legtöbbször éjszaka, amikor puskatussal ébresztették fel a család minden tagját.
A nyugdíjasoktól megvonták a nyugdíjat.
Munkát nem biztosítottak, az volt a nyilvánvaló cél, hogy ez a „tehetetlen tunya osztályellenség” úgysem tud dolgozni, és úgyis „éhen döglik.”

Így, ha valami munkalehetőség akadt, ami főleg nyáron fordult elő, hogy valami mezőgazdasági napszámos munka adódott, akkor meg kellett ragadni az alkalmat mindenkinek, aki csak mozdulni tudott (betegek, öregek, gyerekek is), mindenki munkát kellett vállaljon, hogy éhen ne haljanak. Mert bizony, aki olyan öreg vagy beteg volt, hogy már nem tudott dolgozni, azok közül volt, hogy éhen haltak a kitelepítésben. Mert bizony nem volt könnyű ezeket a mezőgazdasági munkákat végigcsinálni 5-7 éves gyerekeknek, vagy a beteg idős embereknek.

Mivel a tanyák távol voltak a falutól, napi 10-15-20 kilométert kellett gyalogolni a gyerekeknek az iskolába és vissza, télen-nyáron, és a falusiaknak az is meg volt tiltva, ha az országúton szekérrel mentek, hogy a kitelepítetteket felvegyék a szekérre és bevigyék a faluba.
Kenyérért már hajnalban be kellett menni a faluba, a bolt előtt sorban állni, de még akkor sem volt biztos, hogy jut kenyér, mert a sorrend az volt, hogy először kapnak a falusiak, azután a cigányok, és ha maradt, csak ezután kaphattak a kulákok és a kitelepítettek.

1953 júliusában Nagy Imre  kormánya hatályon kívül helyezte a kitaszító rendelkezéseket, melynek értelmében el lehetett hagyni a kényszerlakhelyeket.
Azonban ezzel nem értek véget a megpróbáltatások, mivel ekkor a kitelepítettek - a szó szoros  értelmében - az utcára kerültek, hajléktalanokká váltak, mivel az elrabolt otthonaikat nem adták vissza még a mai napig sem(!), így nem volt hová hazamenni.

Sőt még Budapest területére sem volt szabad visszamenni, mert nemkívánatos, ellenséges elemeknek nyilvánították továbbra is a kitelepítetteket, akik „nemcsak magatartásukkal és tevékenységükkel, hanem pusztán megjelenésükkel is zavart kelthetnek. Ezért a legnagyobb éberséggel kell ezeket a személyeket figyelemmel kísérni, és figyeltetni speciális módszerekkel” -  állt az utasításban!

Az ÁVO vizslató tekintete elől nem szabadulhattak, így ezután  is rettegésben kellett élniük.
Csak segédmunkásként dolgozhattak még a diplomások is.
A megvont nyugdíjakat nem adták vissza.
A fiatalok a 8 általános iskola elvégzése után nem tanulhattak tovább, még középiskolában sem.
A hátrányos megkülönböztetés egész életüket végigkísérte, így egész életüket tönkretették.
Az elrabolt lakásukat és egyéb vagyonukat, ingóságaikat soha nem adták vissza, a mai napig sem.

A kárpótlás során kapott kárpótlási jegy értéke az elrabolt vagyon 1 ezrelékét sem érte el, de még ezen a kevés kárpótlási jegyen sem tudtak semmi normális dolgot venni, mert csak a legrosszabb részvényekre, és a legvacakabb földekre lehetett licitálni.
Viszont az elrabolt lakásokat azok a pártkáderek, ÁVÓ-s elvtársak vehették meg - az úgynevezett rendszerváltás után fillérekért -, akik azt a kitelepítések után elfoglalták.
Így még a rendszerváltás után is ők húzták a hasznot, a kitelepítettektől elrabolt ingatlanok privatizációja során is. Így ezután már nemcsak benne laktak, hanem a tulajdonukba is került, fillérekért.

A Magyar Politikai Foglyok Szövetsége részéről már évek óta kezdeményeztük a 267/2000. Kormányrendelet módosítását. E javaslat szerint kértük, hogy a nyugdíjpótlék tekintetében a 3 éves határt szállítsák le 2 évre, mely alapján a kitelepítettek is kapnának nyugdíjpótlékot.
De sajnos a kitelepítettek annyira semmibe vannak véve még a mai napig is, hogy képtelenek vagyunk elérni e kérésünk teljesítését.

Pedig legalább ennyit megérdemelnének ezek a sokat szenvedett emberek, akiket a szenvedéseken túl azzal is sújtottak, hogy minden vagyonuktól is megfosztották jogtalanul, és azt a mai napig nem kapták vissza. És ezt egyedül Magyarországon lehetett megtenni, hogy a jogtalanul elrabolt vagyonokat nem adták vissza a jogos tulajdonosának. Pedig a lopott holmi visszajár!

A másik fájdalmas tény az, hogy a kommunista diktatúrának ezekről a rémtetteiről a fiatalabb korosztály nem is tud semmit, mivel a kitelepítésről soha nem volt szabad beszélni, és ez a mai napig is agyonhallgatott téma, így a mai magyar társadalom minderről szinte semmit sem tud, hogy hány ártatlan embert és családot tettek tönkre törvénytelenül, igazságtalanul, aljas módszerekkel, és a jóvátétel a mai napig várat magára.

A történelem könyvek semmit nem írnak róla, pedig ezt tanítani kellene az iskolákban a történelem órákon, mert ez történelem.